Barokk gitárzene

Frissítve: 2 nap

Barokk gitárzene

Szerző: Vihula Mihajlo

Lektorálta: Galgóczy Gábor

I. Előszó:

Barokk gitárzene… elég érdekes kifejezés, hiszen még mindig tart a vita, hogy valójában a lanttól származik-e a gitár, vagy két különböző hangszerről van-e szó, saját történelmi hátterükkel. Szerintem ez örökre titok marad, akár csak a pengetős hangszerek pontos eredete.

A hangszer történetének kezdeti időszakából három alapvető húros zeneszerszámot említenek meg a kutatók: a hárfát, a lírát és a lantot. Ezek mindegyike a zenei íj elvén, annak továbbfejlesztésén alapszik.

A szó szoros értelmében vett gitárok valamikor a 15. század után jelentek meg. A legrégebbről fennmaradt gitár egy 1590 tájáról származó öt hangra hangolt, hangonként dupla húrozással ellátott hangszer. Teste keskeny, hátlapja eredetileg lapos volt. A nyakat valamikor a történelem során levágták, a hangszer restaurátora utólag egy feltételezett hosszúságú nyakat illesztett helyére, amelyen 10 érintős fogólap volt található. Feltételezhetően ez az első ránk maradt gitárnak nevezhető hangszer, egyébként, felépítésében és díszítésében rendkívül hasonlít egy 1581-ből származó portugál gitárra.

A zeneszerető gazdagokhoz illő módon a gitárok kezdetben rendkívül díszes hangszertesttel rendelkeztek. A hanglyuk helyét például rozettás fafaragások töltötték be, a tetőn és a hátlapon pedig díszes festések, faragások, intarziák, bizonyos esetekben fémből készült motívumok szerepeltek.

Mindenesetre azt bátran kijelenthetjük, hogy a lant és a gitár történelme szorosan összefonódik, hiszen a barokk lantosok az egyházi zenéken kívül korabeli populáris dallamokat is játszottak, manapság pedig a gitárosok játszanak a kortárs darabok mellett barokk zenét.


II. Barokk gitár

1. Barokk zene

A barokk zene időszakát kb. 1600-1750 közé teszik. A kor a nagy társadalmi átalakulások, a polgári fejlődés időszaka Európában. A polgárosodás Angliából indult, és futótűzként terjedt át a többi országra: Hollandiára, Francia-, Német- és Olaszországra. Ezzel párhuzamosan a művészetek is hatalmas változáson mentek keresztül.

Az olasz barroco szó jelentése: nyakatekert, fonák, különös, szabálytalan. A reneszánsz nyugodt formavilágát mozgalmas, különleges, sokszor formabontó, szeszélyes díszítőelemek váltották fel.

Reneszánsz muzsika = statikus, kiegyensúlyozott, nyugalmat árasztó

Barokk zene = feszültséget teremtő, mozgalmas, dinamikus, sűrűn alkalmaz díszítéseket

A barokkra általában jellemző a pompa, a díszítés kedvelése, a mozgalmasság és a drámai ábrázolásmód. A barokk zenében is kimutathatók az előbb említett stílusjegyek: ünnepélyes hangvétel, nagy, lenyűgöző arányok, ellentétek szembeállítása, hirtelen, váratlan tempómódosítások.

A zenében a barokk a legnagyobb formaalkotó korszak. Olyan zenei formák és műfajok alakulnak ki, amelyek még ma is használatosak. Kezdik megkülönböztetni az énekes és a hangszeres muzsikát egymástól, s a vokális zenén belül szétválik a szólóének és a kórus. Létrejönnek a csak egyes hangszerekkel foglalkozó kamaraegyüttesek, kialakul a több hangszercsoportot magába foglaló barokk zenekar, melynek felépítése a későbbi szimfonikus zenekarok máig érvényes modellje lett. A kor zeneszerzői pontosan előírták, hogy egy-egy szólam milyen hangszercsoportban szólaljon meg, ezzel már a hangszínt is előre megkomponálva.

Kialakult a magas- és mélyvonósok négy szólama, amelyben egy-egy szólamot többen játszottak. Ez lett a barokk zenekar alapja. A tömörséget a csembaló, az orgona vagy a lant (gitár) folyamatos kísérete, az úgynevezett continuo biztosította, amelyben a vezető szerep leggyakrabban a csembalónál volt. Bizonyára nem véletlen, hogy ez idő tájt alakult ki a concerto, vagyis a versenymű. Ebben egy vagy néhány szólóhangszer concertál, azaz versenyez a teljes zenekarral.

Pl.: Vivaldi: D-dúr lant(gitár)verseny RV. 93 Uccelini: La bergamasca (2 furulya és continuo(gitár)) Merula: Chaconne (furulya, hegedű és lant(gitár)) Vivaldi: La Folia variációk (2 hegedű, cselló, gitár, csembaló)


2. Lant

Idővel egyre többen, egyre magasabb szinten játszottak lanton, így a muzsikusok „kinőtték” a korabeli lantot, a hangszer fejlesztése elkerülhetetlenné vált. A hangszerkészítők elkezdtek kísérletezni a hangszerrel, változtatták a húrok számát, a hangszer formáját, a fogólap hosszát (a bundok számát), vagy a rezonátor méretét.

A lant húros hangszer. Jellegzetessége, hogy húrjai egy húrhordozó és egy ahhoz csatlakozó rezonátortest között feszülnek a test tetőlapjával párhuzamos síkban.

A kora középkori, 9–10. századi európai ábrázolásokon kétféle lant fedezhető fel: az egyiknek hosszú, bundozott nyaka, ásóformájú teste, két–három húrja van; a másik rövid, érintők nélküli nyaka palackformájú testben folytatódik, 4–7 alul rögzített húrral ellátott. Mindkét hangszernek hátsó vagy elülső állású hangolókulcsai vannak, pengetővel játszanak rajtuk. Minden bizonnyal közép-ázsiai eredetűek, nevük ismeretlen.

A nyugati lant közvetlen elődje, az arab úd. Európában először spanyol földön, a 10. század közepén jelenik meg, majd francia ábrázolásokon tűnik fel. A belőle kialakuló középkori lantnak kezdetben egy darab fából tálszerűen kifaragott teste volt és bundozatlan nyaka, majd a 15. századtól a szelvényezett test, a bundozott fogólap lett a jellemző. Hangolófeje élesen hátratört, hangolókulcsai oldalsó állásúak. A húrok száma kezdetben négy volt, ez a szám azonban fokozatosan emelkedett, a 16. században hat, később pedig akár párosával egyre több. A 17. században a 8–11 kórusos lantok is elterjedtek. A nyugati lantot szóló és együttes játék mellett continuo-hangszerként is alkalmazták.

3. A Vihuela

A barokk Európában rendkívül elterjedt a lant, Spanyolországban azonban nem örvendett akkora népszerűségnek, mert a spanyol zenészek nem tudták hűen kifejezni vele saját népzenéjüket, a flamenco táncokat. Így ott a vihuela lett az uralkodó.

A vihuela húros hangszer, gitárszerű körvonala, lapos háta van. A 1516. századi Spanyolországban főúri, királyi udvarokban használták, pengetéssel és vonóval megszólaltatható változatai is voltak. Neve az olasz viola szóval azonos forrásra vezethető vissza.

Hosszúkás, középen elvékonyodó formájú, lapos tetővel és háttal, hajlított kávával felépített hangszer. A fogólap a tetővel egy síkban helyezkedik el, bundozott. A nyak végén enyhén hátradöntött, lapos hangolófej található, benne fa hangolókulcsokkal. Nagyon hasonlít a korai gitárokra. A fennmaradt hangszerek egyikének háta a görög oszlopokhoz hasonlóan barázdált felületű, e típus neve vihuela acanalada, a sima vagy enyhén feszített hátú típus neve vihuela llana.

A vihuela húrozása, hangolása rendszerint követte a korabeli lantokét, leggyakrabban hat kórusos volt. Jellemző hangolása:

· Gg-cc'-ff-aa-d'd'-g'.

A hangszernek egyaránt voltak pengetős és vonós változatai:

· vihuela de mano az ujjakkal;

· vihuela de péñola a pengetővel, plektronnal;

· vihuela de arco a vonóval megszólaltatott hangszer, vagyis a viola da gamba.

A vihuela említése elsőként a 15. században, az Aragóniai Királyságban fordul elő. A hangszer a 16. században érte el fejlődésének fénypontját, amikor a spanyol királyi udvarok ünnepelt, divatos hangszere lett. Ebben az időben Európa többi részén viszont a lant vált a „hangszerek királyává”, jutott népszerűsége csúcsára. Jellemző erre a kettősségre, hogy amíg Európában a vihuelát „spanyol lantnak” nevezték, a spanyolok a lantot a maguk részéről „vihuela de flandes”-nek, flandriai vihuelának hívták.

16. századi tündöklése után fokozatosan átadta helyét az öthúros gitárnak, míg teljesen el nem tűnt a zenei köztudatból. A 20. században gyakorlatilag újra fel kellett fedezni ezt a hangszert. Minden, amit tudunk róla összesen három fennmaradt példányra, korabeli ábrázolásokra, és különböző leltári jegyzékekre vezethető vissza. Mindezek ellenére, ma már újra szólnak a régi zene híveinek kezében az összegyűjtött adatok alapján rekonstruált vihuelák.

37 megtekintés
  • Spotify
KONTAKT

© 2020 by Vihula Mihajlo

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now